balal

Egy évben két fogdás a Palotában.  A  téli fogadásra természetesen nemcsak diplomaták hivatalosak, hanem a brit társadalmi élet előkelőségei is. A Palota termeit, valamint értékes festményekkel és porcelánokkal díszített hosszú folyosóit is megnyitják a látogatók előtt. Pincérek serege szorgoskodik a vendégek között, pezsgőt és szendvicset kínálnak ezüst tálcákról. A termekben különböző zenekarok játszanak, a vendégek pezsgőspohárral a kezükben korzóznak, beszélgetnek, egyszóval kellemesen érzik magukat. Bárkit megszólíthattunk, mindenki szívesen társalgott. Elvégre ezért voltunk ott.

         A protokoll emberei este tíz felé összegyűjtik a diplomatákat és egy előre gondosan elkészített alaprajz segítségével rendkívüli szakértelemmel vegyes tapintattal, szinte feltűnés nélkül elrendezik őket a nagyteremben. Alfabetikus sorrendben helyezkedünk el, a magyarok, szokás szerint Honduras és Izland (angolul Iceland) között. Első sorban a nagykövet és felesége, szorosan mögötte a beosztott diplomaták házastársukkal, akik szintén kezet ráznak majd a királynővel vagy a királyi család valamelyik tagjával, aki éppen arra jár. Közben szól a zene, fesztelenül társalkodunk szomszédos diplomatákkal, már mindenkiben dolgozik az elfogyasztott pezsgő, aminek hatását csak fokozza a meleg és az izgalom. Néhány perc elteltével megjelenik maga Második Erzsébet, néhány lépéssel mögötte Fülöp herceg és Károly trónörökös, őket a Marsall követi, aki szinte észrevétlenül előrehajol Őfelsége felé, de éppen csak annyira, hogy a fülébe súgja, melyik nemzet képviselői következnek. Miközben a királynő elegánsan vonul (erre nincs jobb szó), a két férfi kissé félszegen követi (ők képviselik a humort a családban), tartásuk olyan, mintha élénk vesebaj kínozná őket, vagy véletlenül egy számmal kisebb méretű cipőt húztak a lábukra. A Marsall bemutat mindenkit sorban, a királynő kezel a nagykövetekkel, Fülöp és Károly pedig a beosztott diplomatákkal. Mindhárman – és igazából ezt csodáltam mindig bennük – úgy tesznek, mintha csakugyan lekötné őket ez a feladat és érdekelné őket az, hogy mit mond nekik az indiai kereskedelmi attasé vagy a magyar sajtótanácsos. Nekem Fülöp jut, amint megrázza a kezem, a Marsall egyik ott ólálkodó helyettese a fülébe súgja, hogy ki vagyok. A hercegnek felragyog az arca, mintha legalábbis valamelyik régen látott unokatestvérével hozta volna össze a sors.

         -Magyarország a kedvenceim közé tartozik – mondja és azt tudom, hogy ebben nincs semmi túlzás, ugyanis kedvenc sportja a fogathajtás, aktív kapcsolatot ápol magyar versenyzőkkel. – Bárdos járt nálam a múlt héten.

         -Ez igazán remek – felelem.

         -Budapest pedig…csodálatos város… - mereng el a királyi fenség régi idők emlékein. – 1993-ban ott jártunk, elmentünk hajózni a…Dunán. Megkerültük a Margitszigetet. Meleg nap volt, az idegenvezető arra buzdított mindenkit, hogy gyönyörködjön a kilátásban, én pedig felfedeztem, hogy a szigeten félmeztelenül napoznak a budapesti lányok…alaposan szemügyre vettem őket. Végülis mindenki abban a kilátásban gyönyörködik, ami érdekli, nem igaz?

         A Marsall egy gyengéd mozdulattal továbbtereli a Herceget, aki azonnal szóba elegyedik az indiai katonai attaséval. Valószínűleg India is a kedvenc országai közé tartozik, bár hasonló élményei Delhiben aligha lehettek. A királyi család elvonul, a társaságok újra csoportokba verődnek, hatalmas ezüst tálcákon végre előkerül a füstölt lazac, oldódik a hangulat.

         A nyári kerti mulatság aztán teljesen más jellegű szórakozás. Persze, utolsó pillanatig fennáll a veszélye annak, hogy aznap délután szakadni kezd az eső (a meghívón még arra is kitérnek, hogy nedves füvön a hölgyek milyen cipőt viseljenek), a party azonban nem marad el, a pezsgőzés és a teázás ernyők alatt folytatódik.

         Nekünk szerencsénk van: ragyog a nap, a sok száz meghívott a Palota hatalmas kertjében kószál, az ideiglenesen felállított hófehér sátrakban szendvicseket, süteményt, pezsgőt, teát szolgálnak fel, aki pedig úgy érzi, hogy eleget ivott, az lehúzza a zokniját, bódultan lefekszik egy fa alá és ha éppen kedve tartja, alszik egyet.

A királynő természetesen itt is megjelenik, kezeket ráz és társalog, hasonlóan tesz Fülöp is, azután pedig vegyülnek, de ezt is ügyesen és tapintatosan, most aztán bárki megragadhatja az uralkodó házaspár kezét, mondhat bármit, ma, ezen a napon mindent szabad…

Ezen a képen feleségem látható, amint nemzeti ünnepi fogadásunkon fogadja az orosz nagykövetet Helsinkiben és vált is vele néhány szót oroszul, cserébe nyálas, bagószagú puszit is kap, de megéri. Hát így kell. Szóval mit is csinál a diplomata? Sokan azt gondolják, hogy főleg utazik. Mások azt képzelik, hogy a diplomata főleg jókat eszik, sokat iszik, védett rendszámmal furikázik és kényelmesen él. Igaz, a diplomata sokat utazik. Az is igaz, hogy gyakran jár előkelő társaságokba étkezni. A kék rendszám védelmet nyújt ugyan, bár bizonyos korlátokkal, és a közlekedési szabályokat azért illik betartani.

De másrészről, sokat költözik, gyakran van távol az otthonától, a család fele Magyarországon, másik fele külföldön, miközben intézni kell a dolgait otthon is, meg itthon is. A feleségek gyakran elveszítik hazai állásukat, előléptetésnél nem gondolnak rájuk, hiszen előbb-utóbb úgyis elmennek külföldre, a diplomáciai pálya sikereiért ők fizetnek alkalmazkodásban. A gyerekek világot látnak, jól megtanulhatnak egy-két idegen nyelvet, megszokják az utazásokat, az idegen kultúrákat, ám nincsenek barátaik, erős a kényszerű, szülői kötődés. Én is sok éjszakámat töltöttem a forró, barátságtalan delhi repülőtéren, és dugókban izgulva a londoni repülőtérre vezető autópályán, sokszor nem ott és nem akkor pisiltem, ittam és ettem, ahol és amikor a szükség diktálta, hanem ott és akkor, amikor lehetőség engedte, diplomatának lenni azonban alapvetően romantikus foglalkozás. Van benne valami fojtott izgalom, valami titokzatosság, élni egy idegen országban, amelyet félig otthonomnak tekintek, és ahonnan végleg hazatérni olykor szívfájdító. 

A diplomata legfontosabb feladata, hogy elemezze a  fogadó országnak azokat a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatait, amelyeket a magyar vezetésnek is ismernie kell. Az elemzésekhez természetesen hiteles információkra van szükség. Nem kell azonban azt gondolni, hogy a diplomatának e feladat ellátásához mindenféle furfangra lenne szüksége. A nemzetközi életben természetes ezeknek az ismereteknek a cseréje, többnyire annak a diplomatának vannak jó esélyei a megszerzésükre, aki alkalmas adni is ilyeneket partnerének. A diplomata tehát beágyazódik a fogadó országba és a diplomáciai testületbe, találkozókra, fogadásokra és vacsorákra jár és fontos dolgokat hall, amelyek alapján szakterületén elemzéseket készíthet.

Egy ilyen elemzés akkor jó, ha megnyeri a nagykövet tetszését, de természetesen nem annyira jó, mintha azt a nagykövet maga írta volna.Annak persze csekély az esélye, hogy a budapesti főnökök elolvassák, de azért erre is van példa. Tapasztalt diplomaták pontosan tudják, hogy mi tetszik majd a nagykövetnek és mit olvasnának szívesen a budapesti főnökök, tehát nem okvetlenül azt írják le, amit hallottak vagy netán gondolnak, hanem azt, amit a főnökök olvasni szeretnének, de olyan ravasz megfogalmazásban, hogy abban elrejtsék az igazság magvát. Bevett sablonok az ellentétpárok, az egyrészt-másrészt fordulat, a várható, elképzelhető sejthető, gyanítható, előrelátható szavak használata. A főnökök persze tudják, hogy egyes diplomaták az ő kedvükben szeretnének járni, és a diplomaták is tudják, hogy a főnökök is tudják, hogy ők is tudják.

         Természetesen senki sem várja el a diplomatától, hogy a jövőbe lásson, óvakodni kell a jóslatoktól is, mert ezek könnyen tévútra vihetik a budapesti döntéshozókat.  Kérdés, persze, hogy mennyire vagyunk merészek és vállaljuk a felelősséget a saját véleményünkért. Én mindig hajlamos voltam keményen fogalmazni, nagyköveteim azonban rendszeresen puhítottak a szövegen.

A diplomata akkor végzi jól a munkáját, ha be tud ágyazódni a fogadó ország társadalmi és politikai életébe. Engem már a középiskolában azzal vádoltak, hogy szeretek a társaság középpontjába kerülni, és pontosan ez az az erény, ami a diplomáciában – persze, mértékkel – hasznos. Szeretek emberekkel beszélgetni, van bennem mersz és elszántság, hogy akármilyen magasrangú politikust megszólítsak, és úgy vélem, ezekből a próbálkozásaimból sikereket is értem el. Szerencsém volt az angol nyelvvel, amelyet nem magyar iskolában, hanem Indiában tanultam meg, nem a nyelvtani szabályokkal gyötrődtem, hanem könnyedén használtam, mintha magyarul beszélnék. Munkatársaimat is arra ösztönöztem, hogy ne a nyelvtanra figyeljenek, és az sem baj, ha hibákat követnek el, hiszen az idegen nyelv használatának legfontosabb eleme a kommunikáció fenntartása.

De tagadhatatlan: a diplomata sokat jár fogadásokra és sok közös étkezésen vesz részt, cserében viszont fogadásokat és étkezéseket kell szerveznie. A nagyszabású fogadások ideje a kommunikáció felgyorsulásával és a diplomáciai élet nyíltsága következtében lejárt, manapság a legtöbben úgy vélik, hogy a ráfordított pénz és a befektetett munka nem arányos az ilyen alkalmakon aratott sikerekkel. Az efféle rendezvényeket hosszú előkészületek előzik meg, amelyek összefogása általában a nagykövet, vagy az EB feladata még azokban az esetekben is, ha a misszión esetleg dolgozik protokolláris feladatokkal megbízott diplomata. A vendéglista összeállításánál fontos szempont, hogy ne legyenek sokan, de ne legyenek kevesen se, legyenek ott fontos kapcsolataink, ügyesen szervezzük meg az ételek és italok felszolgálását (a missziók többségén a hivatalsegédek, vagy helyi alkalmazottak szolgálnak fel), a kínálat ne legyen hivalkodó, de ne legyünk azért zsugoriak sem. A vacsorák szervezésénél ügyelni kell a helyi étkezési szokásokra: a britek például délben szeretik a levest, este azonban ez már nem illik a menübe, az indiaiak szívesebben mennek vacsorázni, mint ebédelni, általában késnek, ezt azonban a háziaknak nem illik szóvátenni. A hosszú italozást és magropogtatást követő étkezés közben vidáman szellentenek és böffentenek, az utolsó fogást követően pedig szinte azonnal távoznak. Kínában az ebéd időpontja pontosan dél, a vacsoráé este hat óra.

Londoni kiküldetésem első napjaiban a postára mentem. Négy ablak is nyitva volt, azonnal az egyikhez léptem, bélyeget vettem és befizettem egy csekket.  A postáskisasszony mindent elintézett, aztán mutatóujjával egy hosszú sorban állókra mutatott, akik egy sárga vonal mögül nézték az eseményeket.

         -Ezek az emberek mind  a sorukra várnak. Itt ez a szokás. 

Valami bocsánatfélét motyogtam, és egy félmosolyt küldtem a türelmesen várakozóknak. Azért, amikor elmentem mellettük, meghallottam, amint egy idősebb asszony ezt súgja a férjének:

         -Ne szólj neki, édesem. Biztos európai.

         Eltalálta.

Anglia mintha egy másik planétán volna – melyben az isten kevesebb napfényt és nagyobb lelkierőt adott – ezt Széchenyi István állapította meg 1922-ben. És ez így is van. Anglia más ország. Itt minden másképpen van, de úgy van másképpen, hogy működik. A jól szervezett brit gyarmatbirodalom a második világháború után rogyadozni kezdett, majd összeomlott, akkor Londonban kitalálták a Brit Nemzetközösséget, ami nem csak protokolláris szövetség volt, és nem is a királynő tartotta össze, hanem az angol nyelv. Már az ötvenes években rengeteg külföldi – akkor mégy így mondtuk: harmadik világbeli – jött tanulni, aztán hozta feleségét, szüleit, nagynénikéjét, mert kellemesebb és biztonságosabb volt itt az élet.

Na, de hogyan is jutottunk el 2016. június 23-ig? Érdemes követni a történetet, mert  a kezdetben már benne van a vég.

A háborút követően Winston Churchill miniszterelnök még úgy gondolta, hogy Nagy-Britannia legfontosabb mozgási közege a világban a gyarmatbirodalom romjaira épülő Nemzetközösség. A második koncentrikus kör az angol–amerikai különleges viszony (special relationship),  s csak a harmadik – a leglazább külkapcsolati függőség – az Európához fűződő kapcsolat. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy Churchill – aki elvesztette ugyan az 1945-ös választásokat, de 1951-től 1955-ig ismét miniszterelnök volt, s a közbeeső időszakban is hasznosította nemzetközi elismertségét – ne lett volna az európai integráció elkötelezett híve. És itt kezdődtek a bajok, itt kezdődött a kettős beszéd és a kettős magatartás. Churchill 1946-ban már valamiféle „Egyesült Európai Államokról” beszélt, ebben azonban irányító, vezető szerepet képzelt el hazájának. Az a megosztottság, ami ma olyan jellemző az országra. Történtek más dolgok is: 1950-ben Robert Schuman francia külügyminiszter tervet készített Németország és Franciaország szén- és acélpiacának egységesítésére, akkor még Churchill és konzervatív kormányának többsége támogatta az elképzelést, a belépésre azonban nem gondoltak, mert hát akkor meg mi lesz a Nemzetközösséggel?  A konzervatív Edward Heath, a későbbi miniszterelnök volt talán az első, aki úgy gondolta, hogy nem kell tartani Európától, a britek megőrizhetik majd identitásukat, már miért is ne? Közben 1951-ben Jean Monnet, az európai közösség atyafigurájának elnöklete alatt Franciaország, Németország, Olaszország és az 1948-ban szövetségre lépett Benelux államok részvételével létrejött az Európai Szén- és Acélközösség, a Közös Piac első formája. Ez az intézmény igazi siker volt, így nem csoda, ha 1957-ben már aláírták az Európai Gazdasági Közösség alapjait lefektető Római Szerződést.  Monnet már ekkor szerette volna, ha Nagy-Britannia, félretéve  a szokásos aggodalmait és illúzióit, belép a közösségbe, ezt az álláspontot azonban Nagy-Britanniában szinte kizárólag Edward Heath osztotta. Heath különös alakja volt a politikai életnek, szeretett enni, inni, más bujaságokban is részt vett, nem mindenki tekintette komoly alaknak. Ő úgy érezte, hogy hazája, éppen a gyarmatbirodalom irányításában szerzett tapasztalataival vezető szerepet játszhat majd Európában. Gondolatai között az is megfordult, hogy egy ilyen szoros szövetség megakadályozhat egy újabb német katonai fellépést és a fasizmus esetleges újralobbanását. Harold Macmillan (1957–63) és Sir Alec Douglas-Home (1963–64), konzervatív miniszterelnök kormányaiban már Heath folytatta az európai tárgyalásokat, amelyek nagyrészben eredménytelek maradtak. Ennek ellenére MacMillan 1961 augusztusában – saját emlékiratai szerint meggyőződés nélkül - 1961 augusztusában kérte Nagy-Britannia felvételét az Európai Közösségbe. De Gaulle francia elnök 1963 januárjában megvétózta a brit felvételi kérelmet,  mondván, hogy az angolok nem igazán tudják, hogy pontosan hová is tartoznak– ebben volt is némi igazság.  Négy év múlva, 1967. május 10-én Nagy-Britannia ismét kérte felvételét az EGK-ba, ezúttal a munkáspárti Harold Wilson miniszterelnöksége alatt. 1967 novemberében De Gaulle újfent élt a francia vétójoggal. Soha nem lesznek jó európaiak – mondta a francia elnök. Igaza volt. A britek mindent másképpen képzeltek és másképpen akartak csinálni. Ráadásul a brit politikusok nem tudták meggyőzni európai kollégáikat, hogy az – amúgy már recsegő-ropogó – gyarmatbirodalom milyen hasznokat hozhatna. De Gaulle figyelmét az sem kerülte el, hogy Anglia szinte mindenben elfogadja az Egyesült Államok vezető szerepét és gyakran hivatkozik a „különleges kapcsolatra”.  Ilyen előzmények után bizonyos volt, hogy De Gaulle megvétózza Nagy-Britannia belépését. Nagy-Britanniát a francia elnök – Denis Healey, a későbbi munkáspárti hadügyminiszter memoárja szerint – „Amerika trójai falovának tekintette Európában”.

Az 1964-es választásokon a Harold Wilson vezette Munkáspárt győzött. Wilson kezdeti kijelentései Nagy-Britanniának a világban betöltött pozíciójáról széles körű megdöbbenést váltottak ki: „Nagy-Britannia határai a Himalájánál vannak” – nyilatkozta. Wilson úgy határozott, nem folytatja a brit külpolitika prioritásainak még Macmillan idején elindított általános felülvizsgálatát, hanem visszatér Nagy-Britannia hagyományos globális érdekeltségeinek képviseletéhez. Ez újabb csapás volt az európai csatlakozás híveinek.  Edward Heath azonban végre miniszterelnök lehetett, De Gaulle is meghalt, úgy festett, hogy elérkezett az idő: az ország csatlakozik a Közös Piachoz.

A tárgyalások ennek ellenére nem mentek zökkenőmentesen. Amikor a brit tárgyalók 3%-ban kívánták megszabni Nagy-Britannia éves hozzájárulását a közösség költségvetéséhez, Pompidou, az új francia elnök kijelentette, hogy ez nem lehet más, mint a híres brit humorérzék egy példája. Mindemellett a franciák 21%-os kezdeti követelése sem volt reális. A részletek fölötti viták azonban nem fedhették el a leglényegesebb motívumot.  Senki sem volt azonban bizonyos abban, hogy a britek szándéka csakugyan komoly és őszinte, vagy nagyhatalmi ábrándjaikat igyekeznek becsempészni a Közös Piac irodáiba. Heath azzal is érvelt, hogy széleskörű összefogás nem csak a német, de a szovjet veszély ellen is hatékony lehet, és ez a demagógia akkor sikeresnek is bizonyult. Elhitték.

Így született meg a kompromisszum Nagy-Britannia 8,6%-os kezdeti hozzájárulásáról, amely aztán több év alatt 19%-ra emelkedik. A belépésről szóló törvényjavaslatot a brit parlament két háza rendkívül heves viták után fogadta el. A brit alsóház vendéggalériáján ott ült Jean Monnet, aki aznap este együtt ünnepelt a győztes képviselőkkel. Az éjjeli ünneplés részeként Harold Macmillan tábortüzet gyújtott Dover fehér szikláinak tetején. A fényjelzést Calais-ból szimbolikusan viszonozták.

A csatlakozási szerződést az alsóház 1972 végén tárgyalta és fogadta el az 1971. évihez hasonló, elkeseredett szópárbaj közepette, mert ekkor már sokan érzékelték az ütközést a brit és az európai jogrend között, ami számos később számos súlyos feszültséget okozott az együttműködésben.

Az 1974-ben újra hatalomra jutó munkáspárti Wilson-kormány népszavazást rendelt el Nagy-Britannia további EGK-tagságáról. A Munkáspárt közösségellenes belső ellenzékének elhallgattatására és a közvéleményben kialakuló idegenkedés tisztázására ezt látta az egyetlen esélynek.  Heath akkor azzal érvelt kampánya során, hogy a szuverenitás nem családi fényképalbum, amibe olykor bele kell pillantani.

Ez a világ, jelentette ki Heath, egyszer s mindenkorra véget ért.

A népszavazás eredménye – 67% igen, 32% nem – végül is meggyőző többséggel tanúskodott arról, hogy a brit nép az európai közösségben óhajtja látni országát.

Öt éves, 1994 és 1999 között végzett  sajtótanácsosi munkám azonban meggyőzött arról, hogy a megosztottság, a bizalmatlanság és az idegenkedés még mindig jellemző az országra. Igazán soha nem szerették Európát, nem volt igazi kötődésük egyetlen nemzethez sem, még az újságírók is gyakran hivatkoztak arra, hogy ők egy szerencsés helyen fekvő sziget Európa és Amerika között, amit egy keskeny tengerszoros választ el az öreg kontinenstől, és ez nagyon jól van így. A Közös Piac laza együttese reális lehetőségnek látszott, és ők soha nem is akartak ennél többet. Ragaszkodtak saját értékeikhez, kényesek voltak arra, hogy a brüsszeli intézmények törvényeivel szemben a sajátjuk érvényesüljön és szerettek volna vezető helyet, tekintélyt szerezni, de hát ez nem sikerült, ez már elindította a válás gondolatát. Aztán elkezdték észrevenni, hogy  az Unió vezetése – beleértve természetesen a tagállamok vezetőit és politikusait is – nehezen jutnak fontos ügyekben döntésekhez. A britek közel 12 milliárd Eurót fizetnek a közös ügyekben a pénztárba (ez a GDP 0,52 százaléka)  és erős kétségeik vannak afelől, hogy ezek a pénzek jó helyekre vándorolnak-e.   Az Unió tehetetlen volt a görög pénzügyi válság kezelésében, rosszul szabályozta a munkaerő áramlását és a migrációs hullám megfékezésében sem mutatkozott kreatívnak. Abban is ellentmondásosak, hogy miközben szükségük van külföldi munkaerőre, és rendszerint meg is becsülik őket, néha már sok és sokszor a britek nem is érzik jól magukat külföldiek társaságában, akik nem tejjel isszák a teát. Egy angol újságíró ismerősöm, aki napbarnítottan tért haza nizzai nyaralásából, azt mondta:

         -Kellemes hely, de tele van franciával.

         Aztán a kampány. A távozást ajánlók azt állították, hogy a kilépést követően heti 350 millió fonttal tudná támogatni a kormány az örök pénzhiánnyal küszködő egészségügyet, bár ezt a számot szakemberek erősen vitatják, de ügyes húzásnak bizonyult. A Munkáspárt – még Tony Blair szerint is langyos kampányt folytatott, mintha nekik mindegy lenne és még az is lehet, hogy  mindegy is volt. Ha megnyerik a következő választást, minden rendben, ha elveszítik, a torykra kennek mindent. És végül Boris Johnson, a kilépést támogató volt londoni főpolgármester, élénkszőke fürtjeivel, jó beszédkészségével és egy sikeres olimpia szervezésével a háta mögött, miközben Cameron halovány és hiteltelen volt, nem találta meg a hangot a vidéki középosztályhoz. Vannak ilyen balesetek.

Európa válságról-válságra küszködik, aminek csak egyik tünete volt a brit kilépés. Továbbra sincs határozott kül- és biztonságpolitika, az oroszokat se lenyelni, se kiköpni nem tudják, a török-kapcsolatok is csak vergődnek.  Itt jegyzem meg: a népszavazás kiírásával hibát követett el Cameron, hiszen tudhatta volna, hogy mindenképpen szoros eredményre számíthat, tudhatta volna, hogy a skótok hogyan gondolkodnak, és azt is tudnia kellett, hogy Gibraltár ragaszkodik az Unióhoz.

A döntés után vad elképzelések alakultak ki, ezeket azonban a helyükön kell kezelni. Olyan bonyolult, ezer-meg-ezer szállal fűződik össze az Unió és Nagy-Britannia, hogy ezek kibogozása még évekig eltarthat és véleményem szerint ezeket nem lehet, nem is kell és nem is szabad siettetni. A szerződés sokat emlegetett 50. cikkelye két évben állapítja meg a folyamat időtartamát, komoly emberek azonban erre csak legyintenek.  Az érdekek különbözőek: sokan gyorsan szeretnék elintézni, mások időt adnának a részletek kidolgozására. Nyilván lesznek olyan megállapodások, amelyek szabályozzák majd a kapcsolatokat, arra törekszenek majd, hogy mindenki jól járjon, így feltehetően a szigetországban élő és dolgozó magyarok helyzetében sem lesz egyelőre komoly  változás, hiszen továbbra is szükség van rájuk – a feltételekben azonban lehet szigorítás.

Örömtüzek azonban nem lesznek…

Amire sokan számítottak, végülis bejött. És az is bejött, amire sokan nem számítottak. Az eredmény azért nem meglepetés, mert a brit társadalom mindigis megosztott volt, és az az Európai Unió, amiből most kiléptek, már nem az a Közös Piac, amibe annak idején beléptek. Voltam olyan szerencsés, hogy a kilencvenes években sajtótanácsosként dolgoztam Londonban,  és közelről megismerhettem az újságírókat, szerkesztőket és a politika világának szereplőit is. A már említett megosztottság mellett jellemző volt közöttük az a gondolkodás, miszerint az Egyesült Királyság egy sziget Európa és Amerika között, az  a kis víz pedig, ami elválasztja őket az öreg kontinenstől, nagyon is fontos, sőt, szimbolikus jelentőségű. Más életforma, más étkezési szokások, más mértékegységek,  más forgalmi rendszer. A gyarmatbirodalmat irányították, Európát nem tudták irányítani. A görög pénzügyi válság és a menekült-ügy bebizonyította, hogy az Európai Unió nem döntésképes és nehéz helyzetben tehetetlenkedés jellemzi. Amúgy pedig Cameron részéről politikai baklövés volt ebben az ügyben népszavazást kiírni, hiszen borítékolható volt a szoros eredmény, ráadásul a kampány is meglehetősen langyosra sikerült.  És még egy megjegyzés: a magyar politikusok szívesen használják a "Brüsszel nem hallja meg az emberek hangját" kifejezést, mintha elfelejtenék, hogy  az Európai Unió valójában a tagállamok gyülekezete, döntéseiért valójában mindnyájan felelősek vagyunk. Vagy esetleg nem tudják, hogyan is működik ez a szövetség?  De erről majd legközelebb. 

Most, hogy közeledik az amerikai elnökválasztás, talán nem árt néhány pillantást vetni a múlt izgalmas alakjaira. Márpedig Franklin aztán izgalmas alak volt. Tudni kell, hogy az amerikaiak természetétől mindigis messze állt a diplomácia. A XIX. században még vicces, sznob európai figuráknak tartották a diplomatákat,  rosszul is fizették őket, sok, európai fővárosban dolgozó nagykövet a saját pénzéből  tartotta meg rendezvényeit. A State Department a kezdetek kezdetén mindössze tíz munkatárssal kezdett működni. Aztán egyszercsak felbukkant egy zseni: Benjamin Franklin, minden idők legsikeresebb amerikai diplomatája, mellesleg, mint a villámhárító feltalálója szerzett hírnevet magának. 1757-től 1775-ig Pennsylvania megbízottjaként képviselte a gyarmatokat Londonban, ő kért segítséget Franciaországtól a forradalom támogatásához. 1776-ban, a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadása után ő készítette elő a két ország katonai szövetségét, és nagy része volt abba, hogy 1783-ban Anglia végül elismerte az Amerikai Egyesült Államok függetlenségét. Franklin párizsi nagykövetként elvarázsolta a franciákat, szórakoztató egyéniség és remek társalgó volt. Egyszerű nyomdászból lett feltaláló és zseniális nagykövet. Igazi mese.

A hatvanas években  a briteket különös érzés kerítette hatalmába. Elveszítettek egy birodalmat, és maguk sem tudták, hogy hová tartoznak. Winston Churchill ugyan már 1946-ban meghirdette az Európai Egyesült Államok programját, a londoni politikusok azonban még úgy tekintettek magukra, mintha félúton lennének Európa és Amerika között. A britek valóban elveszítettek egy birodalmat, ám felfedezték saját magukat. A hatvanas években már majdnem minden családban működött televízió, London lett a hippivilág egyik európai központja, megjelent a Mini autó és a miniszoknya, a Beatles fellépése pedig világszerte fellendítette az angol nyelv iránti szinte szélsőséges érdeklődést. Nagy-Britannia érdekes, vonzó és karakterisztikus ország lett. A nagy dilemma akkor az volt, hogy csatlakozzanak-e a Közös Piachoz, az Európai Unió elődjéhez. Az első próbálkozást De Gaulle ugyan kétszer is, 1963-ban és 1967-ben megakadályozta, mondván, hogy a britek maguk sem tudják, hogy hová tartoznak és ebben, valljuk meg, sok igazság volt. Az angolok legjobban ezt a se-bent se-kint állapotot kedvelik, ragaszkodnak saját őrületeikhez, a jobboldali közlekedéshez, a hagyományos űr- és mértékegységekhez, de közben azért mégis fontos lett nekik Európa. Ma a brit export fele megy uniós országokba és fontos szempont az is, hogy a kereskedelmi szabályzórendszerben meghatározó szavuk van. A kilépést támogatók azzal érvelnek, hogy az ország mintegy 8 milliárd fonttal a "nagy befizetők" közé tartozik és ennek a pénznek jobb helye lenne az egészségügyben, és az ország erős bankrendszere kivédené az elszakadás okozta károkat. A jelenlegi európai törvények tették lehetővé, hogy ma közel egy millió közép- és kelet-európai munkavállaló dolgozik az országban, ez is erősíti a kilépést szorgalmazókat. Az elszakadás túlságosan sok változást hozna az európai és a világpolitikában, talán ezért is foglalt a maradás mellett - talán túlságosan is nyíltan - Obama elnök legutóbbi londoni látogatásán. 1975-ben egyszer már népszavazást írtak ki.  Sokan azt gondolták, hogy a brit exportnak jót tesz majd az európai  mások pedig London uralkodói szerepét szerették volna viszontlátni. Két magyar származású felsőházi tag, Lord Balogh és Lord Kaldor cambridge-i közgazdász véleményét osztva  sokan ellenezték a csatlakozást, megpróbálták bizonyítani, hogy az ország izoláltan is sikeres maradhat.  A népszavazás eredménye – 67% igen, 32% nem – végül is meggyőző többséggel tanúskodott arról, hogy a brit nép az európai közösségben óhajtja látni országát. Ettől azonban a brit nép lelke nem nyugodott meg, a megosztottságon  sem segített. Feltehetően most sem ér véget  ez a kellemes se-veled, se-nélküled állapot, amit  annyira szeretnek.  A Jo Cox képviselőnő elleni brutális gyilkosság azonban feltehetően meggyőzi az eddigi bizonytalankodókat, hogy szavazzanak Európa mellett és ez  meghatározhatja az eredményt.