A hatvanas években  a briteket különös érzés kerítette hatalmába. Elveszítettek egy birodalmat, és maguk sem tudták, hogy hová tartoznak. Winston Churchill ugyan már 1946-ban meghirdette az Európai Egyesült Államok programját, a londoni politikusok azonban még úgy tekintettek magukra, mintha félúton lennének Európa és Amerika között. A britek valóban elveszítettek egy birodalmat, ám felfedezték saját magukat. A hatvanas években már majdnem minden családban működött televízió, London lett a hippivilág egyik európai központja, megjelent a Mini autó és a miniszoknya, a Beatles fellépése pedig világszerte fellendítette az angol nyelv iránti szinte szélsőséges érdeklődést. Nagy-Britannia érdekes, vonzó és karakterisztikus ország lett. A nagy dilemma akkor az volt, hogy csatlakozzanak-e a Közös Piachoz, az Európai Unió elődjéhez. Az első próbálkozást De Gaulle ugyan kétszer is, 1963-ban és 1967-ben megakadályozta, mondván, hogy a britek maguk sem tudják, hogy hová tartoznak és ebben, valljuk meg, sok igazság volt. Az angolok legjobban ezt a se-bent se-kint állapotot kedvelik, ragaszkodnak saját őrületeikhez, a jobboldali közlekedéshez, a hagyományos űr- és mértékegységekhez, de közben azért mégis fontos lett nekik Európa. Ma a brit export fele megy uniós országokba és fontos szempont az is, hogy a kereskedelmi szabályzórendszerben meghatározó szavuk van. A kilépést támogatók azzal érvelnek, hogy az ország mintegy 8 milliárd fonttal a "nagy befizetők" közé tartozik és ennek a pénznek jobb helye lenne az egészségügyben, és az ország erős bankrendszere kivédené az elszakadás okozta károkat. A jelenlegi európai törvények tették lehetővé, hogy ma közel egy millió közép- és kelet-európai munkavállaló dolgozik az országban, ez is erősíti a kilépést szorgalmazókat. Az elszakadás túlságosan sok változást hozna az európai és a világpolitikában, talán ezért is foglalt a maradás mellett - talán túlságosan is nyíltan - Obama elnök legutóbbi londoni látogatásán. 1975-ben egyszer már népszavazást írtak ki.  Sokan azt gondolták, hogy a brit exportnak jót tesz majd az európai  mások pedig London uralkodói szerepét szerették volna viszontlátni. Két magyar származású felsőházi tag, Lord Balogh és Lord Kaldor cambridge-i közgazdász véleményét osztva  sokan ellenezték a csatlakozást, megpróbálták bizonyítani, hogy az ország izoláltan is sikeres maradhat.  A népszavazás eredménye – 67% igen, 32% nem – végül is meggyőző többséggel tanúskodott arról, hogy a brit nép az európai közösségben óhajtja látni országát. Ettől azonban a brit nép lelke nem nyugodott meg, a megosztottságon  sem segített. Feltehetően most sem ér véget  ez a kellemes se-veled, se-nélküled állapot, amit  annyira szeretnek.  A Jo Cox képviselőnő elleni brutális gyilkosság azonban feltehetően meggyőzi az eddigi bizonytalankodókat, hogy szavazzanak Európa mellett és ez  meghatározhatja az eredményt.