Londoni kiküldetésem első napjaiban a postára mentem. Négy ablak is nyitva volt, azonnal az egyikhez léptem, bélyeget vettem és befizettem egy csekket.  A postáskisasszony mindent elintézett, aztán mutatóujjával egy hosszú sorban állókra mutatott, akik egy sárga vonal mögül nézték az eseményeket.

         -Ezek az emberek mind  a sorukra várnak. Itt ez a szokás. 

Valami bocsánatfélét motyogtam, és egy félmosolyt küldtem a türelmesen várakozóknak. Azért, amikor elmentem mellettük, meghallottam, amint egy idősebb asszony ezt súgja a férjének:

         -Ne szólj neki, édesem. Biztos európai.

         Eltalálta.

Anglia mintha egy másik planétán volna – melyben az isten kevesebb napfényt és nagyobb lelkierőt adott – ezt Széchenyi István állapította meg 1922-ben. És ez így is van. Anglia más ország. Itt minden másképpen van, de úgy van másképpen, hogy működik. A jól szervezett brit gyarmatbirodalom a második világháború után rogyadozni kezdett, majd összeomlott, akkor Londonban kitalálták a Brit Nemzetközösséget, ami nem csak protokolláris szövetség volt, és nem is a királynő tartotta össze, hanem az angol nyelv. Már az ötvenes években rengeteg külföldi – akkor mégy így mondtuk: harmadik világbeli – jött tanulni, aztán hozta feleségét, szüleit, nagynénikéjét, mert kellemesebb és biztonságosabb volt itt az élet.

Na, de hogyan is jutottunk el 2016. június 23-ig? Érdemes követni a történetet, mert  a kezdetben már benne van a vég.

A háborút követően Winston Churchill miniszterelnök még úgy gondolta, hogy Nagy-Britannia legfontosabb mozgási közege a világban a gyarmatbirodalom romjaira épülő Nemzetközösség. A második koncentrikus kör az angol–amerikai különleges viszony (special relationship),  s csak a harmadik – a leglazább külkapcsolati függőség – az Európához fűződő kapcsolat. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy Churchill – aki elvesztette ugyan az 1945-ös választásokat, de 1951-től 1955-ig ismét miniszterelnök volt, s a közbeeső időszakban is hasznosította nemzetközi elismertségét – ne lett volna az európai integráció elkötelezett híve. És itt kezdődtek a bajok, itt kezdődött a kettős beszéd és a kettős magatartás. Churchill 1946-ban már valamiféle „Egyesült Európai Államokról” beszélt, ebben azonban irányító, vezető szerepet képzelt el hazájának. Az a megosztottság, ami ma olyan jellemző az országra. Történtek más dolgok is: 1950-ben Robert Schuman francia külügyminiszter tervet készített Németország és Franciaország szén- és acélpiacának egységesítésére, akkor még Churchill és konzervatív kormányának többsége támogatta az elképzelést, a belépésre azonban nem gondoltak, mert hát akkor meg mi lesz a Nemzetközösséggel?  A konzervatív Edward Heath, a későbbi miniszterelnök volt talán az első, aki úgy gondolta, hogy nem kell tartani Európától, a britek megőrizhetik majd identitásukat, már miért is ne? Közben 1951-ben Jean Monnet, az európai közösség atyafigurájának elnöklete alatt Franciaország, Németország, Olaszország és az 1948-ban szövetségre lépett Benelux államok részvételével létrejött az Európai Szén- és Acélközösség, a Közös Piac első formája. Ez az intézmény igazi siker volt, így nem csoda, ha 1957-ben már aláírták az Európai Gazdasági Közösség alapjait lefektető Római Szerződést.  Monnet már ekkor szerette volna, ha Nagy-Britannia, félretéve  a szokásos aggodalmait és illúzióit, belép a közösségbe, ezt az álláspontot azonban Nagy-Britanniában szinte kizárólag Edward Heath osztotta. Heath különös alakja volt a politikai életnek, szeretett enni, inni, más bujaságokban is részt vett, nem mindenki tekintette komoly alaknak. Ő úgy érezte, hogy hazája, éppen a gyarmatbirodalom irányításában szerzett tapasztalataival vezető szerepet játszhat majd Európában. Gondolatai között az is megfordult, hogy egy ilyen szoros szövetség megakadályozhat egy újabb német katonai fellépést és a fasizmus esetleges újralobbanását. Harold Macmillan (1957–63) és Sir Alec Douglas-Home (1963–64), konzervatív miniszterelnök kormányaiban már Heath folytatta az európai tárgyalásokat, amelyek nagyrészben eredménytelek maradtak. Ennek ellenére MacMillan 1961 augusztusában – saját emlékiratai szerint meggyőződés nélkül - 1961 augusztusában kérte Nagy-Britannia felvételét az Európai Közösségbe. De Gaulle francia elnök 1963 januárjában megvétózta a brit felvételi kérelmet,  mondván, hogy az angolok nem igazán tudják, hogy pontosan hová is tartoznak– ebben volt is némi igazság.  Négy év múlva, 1967. május 10-én Nagy-Britannia ismét kérte felvételét az EGK-ba, ezúttal a munkáspárti Harold Wilson miniszterelnöksége alatt. 1967 novemberében De Gaulle újfent élt a francia vétójoggal. Soha nem lesznek jó európaiak – mondta a francia elnök. Igaza volt. A britek mindent másképpen képzeltek és másképpen akartak csinálni. Ráadásul a brit politikusok nem tudták meggyőzni európai kollégáikat, hogy az – amúgy már recsegő-ropogó – gyarmatbirodalom milyen hasznokat hozhatna. De Gaulle figyelmét az sem kerülte el, hogy Anglia szinte mindenben elfogadja az Egyesült Államok vezető szerepét és gyakran hivatkozik a „különleges kapcsolatra”.  Ilyen előzmények után bizonyos volt, hogy De Gaulle megvétózza Nagy-Britannia belépését. Nagy-Britanniát a francia elnök – Denis Healey, a későbbi munkáspárti hadügyminiszter memoárja szerint – „Amerika trójai falovának tekintette Európában”.

Az 1964-es választásokon a Harold Wilson vezette Munkáspárt győzött. Wilson kezdeti kijelentései Nagy-Britanniának a világban betöltött pozíciójáról széles körű megdöbbenést váltottak ki: „Nagy-Britannia határai a Himalájánál vannak” – nyilatkozta. Wilson úgy határozott, nem folytatja a brit külpolitika prioritásainak még Macmillan idején elindított általános felülvizsgálatát, hanem visszatér Nagy-Britannia hagyományos globális érdekeltségeinek képviseletéhez. Ez újabb csapás volt az európai csatlakozás híveinek.  Edward Heath azonban végre miniszterelnök lehetett, De Gaulle is meghalt, úgy festett, hogy elérkezett az idő: az ország csatlakozik a Közös Piachoz.

A tárgyalások ennek ellenére nem mentek zökkenőmentesen. Amikor a brit tárgyalók 3%-ban kívánták megszabni Nagy-Britannia éves hozzájárulását a közösség költségvetéséhez, Pompidou, az új francia elnök kijelentette, hogy ez nem lehet más, mint a híres brit humorérzék egy példája. Mindemellett a franciák 21%-os kezdeti követelése sem volt reális. A részletek fölötti viták azonban nem fedhették el a leglényegesebb motívumot.  Senki sem volt azonban bizonyos abban, hogy a britek szándéka csakugyan komoly és őszinte, vagy nagyhatalmi ábrándjaikat igyekeznek becsempészni a Közös Piac irodáiba. Heath azzal is érvelt, hogy széleskörű összefogás nem csak a német, de a szovjet veszély ellen is hatékony lehet, és ez a demagógia akkor sikeresnek is bizonyult. Elhitték.

Így született meg a kompromisszum Nagy-Britannia 8,6%-os kezdeti hozzájárulásáról, amely aztán több év alatt 19%-ra emelkedik. A belépésről szóló törvényjavaslatot a brit parlament két háza rendkívül heves viták után fogadta el. A brit alsóház vendéggalériáján ott ült Jean Monnet, aki aznap este együtt ünnepelt a győztes képviselőkkel. Az éjjeli ünneplés részeként Harold Macmillan tábortüzet gyújtott Dover fehér szikláinak tetején. A fényjelzést Calais-ból szimbolikusan viszonozták.

A csatlakozási szerződést az alsóház 1972 végén tárgyalta és fogadta el az 1971. évihez hasonló, elkeseredett szópárbaj közepette, mert ekkor már sokan érzékelték az ütközést a brit és az európai jogrend között, ami számos később számos súlyos feszültséget okozott az együttműködésben.

Az 1974-ben újra hatalomra jutó munkáspárti Wilson-kormány népszavazást rendelt el Nagy-Britannia további EGK-tagságáról. A Munkáspárt közösségellenes belső ellenzékének elhallgattatására és a közvéleményben kialakuló idegenkedés tisztázására ezt látta az egyetlen esélynek.  Heath akkor azzal érvelt kampánya során, hogy a szuverenitás nem családi fényképalbum, amibe olykor bele kell pillantani.

Ez a világ, jelentette ki Heath, egyszer s mindenkorra véget ért.

A népszavazás eredménye – 67% igen, 32% nem – végül is meggyőző többséggel tanúskodott arról, hogy a brit nép az európai közösségben óhajtja látni országát.

Öt éves, 1994 és 1999 között végzett  sajtótanácsosi munkám azonban meggyőzött arról, hogy a megosztottság, a bizalmatlanság és az idegenkedés még mindig jellemző az országra. Igazán soha nem szerették Európát, nem volt igazi kötődésük egyetlen nemzethez sem, még az újságírók is gyakran hivatkoztak arra, hogy ők egy szerencsés helyen fekvő sziget Európa és Amerika között, amit egy keskeny tengerszoros választ el az öreg kontinenstől, és ez nagyon jól van így. A Közös Piac laza együttese reális lehetőségnek látszott, és ők soha nem is akartak ennél többet. Ragaszkodtak saját értékeikhez, kényesek voltak arra, hogy a brüsszeli intézmények törvényeivel szemben a sajátjuk érvényesüljön és szerettek volna vezető helyet, tekintélyt szerezni, de hát ez nem sikerült, ez már elindította a válás gondolatát. Aztán elkezdték észrevenni, hogy  az Unió vezetése – beleértve természetesen a tagállamok vezetőit és politikusait is – nehezen jutnak fontos ügyekben döntésekhez. A britek közel 12 milliárd Eurót fizetnek a közös ügyekben a pénztárba (ez a GDP 0,52 százaléka)  és erős kétségeik vannak afelől, hogy ezek a pénzek jó helyekre vándorolnak-e.   Az Unió tehetetlen volt a görög pénzügyi válság kezelésében, rosszul szabályozta a munkaerő áramlását és a migrációs hullám megfékezésében sem mutatkozott kreatívnak. Abban is ellentmondásosak, hogy miközben szükségük van külföldi munkaerőre, és rendszerint meg is becsülik őket, néha már sok és sokszor a britek nem is érzik jól magukat külföldiek társaságában, akik nem tejjel isszák a teát. Egy angol újságíró ismerősöm, aki napbarnítottan tért haza nizzai nyaralásából, azt mondta:

         -Kellemes hely, de tele van franciával.

         Aztán a kampány. A távozást ajánlók azt állították, hogy a kilépést követően heti 350 millió fonttal tudná támogatni a kormány az örök pénzhiánnyal küszködő egészségügyet, bár ezt a számot szakemberek erősen vitatják, de ügyes húzásnak bizonyult. A Munkáspárt – még Tony Blair szerint is langyos kampányt folytatott, mintha nekik mindegy lenne és még az is lehet, hogy  mindegy is volt. Ha megnyerik a következő választást, minden rendben, ha elveszítik, a torykra kennek mindent. És végül Boris Johnson, a kilépést támogató volt londoni főpolgármester, élénkszőke fürtjeivel, jó beszédkészségével és egy sikeres olimpia szervezésével a háta mögött, miközben Cameron halovány és hiteltelen volt, nem találta meg a hangot a vidéki középosztályhoz. Vannak ilyen balesetek.

Európa válságról-válságra küszködik, aminek csak egyik tünete volt a brit kilépés. Továbbra sincs határozott kül- és biztonságpolitika, az oroszokat se lenyelni, se kiköpni nem tudják, a török-kapcsolatok is csak vergődnek.  Itt jegyzem meg: a népszavazás kiírásával hibát követett el Cameron, hiszen tudhatta volna, hogy mindenképpen szoros eredményre számíthat, tudhatta volna, hogy a skótok hogyan gondolkodnak, és azt is tudnia kellett, hogy Gibraltár ragaszkodik az Unióhoz.

A döntés után vad elképzelések alakultak ki, ezeket azonban a helyükön kell kezelni. Olyan bonyolult, ezer-meg-ezer szállal fűződik össze az Unió és Nagy-Britannia, hogy ezek kibogozása még évekig eltarthat és véleményem szerint ezeket nem lehet, nem is kell és nem is szabad siettetni. A szerződés sokat emlegetett 50. cikkelye két évben állapítja meg a folyamat időtartamát, komoly emberek azonban erre csak legyintenek.  Az érdekek különbözőek: sokan gyorsan szeretnék elintézni, mások időt adnának a részletek kidolgozására. Nyilván lesznek olyan megállapodások, amelyek szabályozzák majd a kapcsolatokat, arra törekszenek majd, hogy mindenki jól járjon, így feltehetően a szigetországban élő és dolgozó magyarok helyzetében sem lesz egyelőre komoly  változás, hiszen továbbra is szükség van rájuk – a feltételekben azonban lehet szigorítás.

Örömtüzek azonban nem lesznek…