Ezen a képen feleségem látható, amint nemzeti ünnepi fogadásunkon fogadja az orosz nagykövetet Helsinkiben és vált is vele néhány szót oroszul, cserébe nyálas, bagószagú puszit is kap, de megéri. Hát így kell. Szóval mit is csinál a diplomata? Sokan azt gondolják, hogy főleg utazik. Mások azt képzelik, hogy a diplomata főleg jókat eszik, sokat iszik, védett rendszámmal furikázik és kényelmesen él. Igaz, a diplomata sokat utazik. Az is igaz, hogy gyakran jár előkelő társaságokba étkezni. A kék rendszám védelmet nyújt ugyan, bár bizonyos korlátokkal, és a közlekedési szabályokat azért illik betartani.

De másrészről, sokat költözik, gyakran van távol az otthonától, a család fele Magyarországon, másik fele külföldön, miközben intézni kell a dolgait otthon is, meg itthon is. A feleségek gyakran elveszítik hazai állásukat, előléptetésnél nem gondolnak rájuk, hiszen előbb-utóbb úgyis elmennek külföldre, a diplomáciai pálya sikereiért ők fizetnek alkalmazkodásban. A gyerekek világot látnak, jól megtanulhatnak egy-két idegen nyelvet, megszokják az utazásokat, az idegen kultúrákat, ám nincsenek barátaik, erős a kényszerű, szülői kötődés. Én is sok éjszakámat töltöttem a forró, barátságtalan delhi repülőtéren, és dugókban izgulva a londoni repülőtérre vezető autópályán, sokszor nem ott és nem akkor pisiltem, ittam és ettem, ahol és amikor a szükség diktálta, hanem ott és akkor, amikor lehetőség engedte, diplomatának lenni azonban alapvetően romantikus foglalkozás. Van benne valami fojtott izgalom, valami titokzatosság, élni egy idegen országban, amelyet félig otthonomnak tekintek, és ahonnan végleg hazatérni olykor szívfájdító. 

A diplomata legfontosabb feladata, hogy elemezze a  fogadó országnak azokat a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatait, amelyeket a magyar vezetésnek is ismernie kell. Az elemzésekhez természetesen hiteles információkra van szükség. Nem kell azonban azt gondolni, hogy a diplomatának e feladat ellátásához mindenféle furfangra lenne szüksége. A nemzetközi életben természetes ezeknek az ismereteknek a cseréje, többnyire annak a diplomatának vannak jó esélyei a megszerzésükre, aki alkalmas adni is ilyeneket partnerének. A diplomata tehát beágyazódik a fogadó országba és a diplomáciai testületbe, találkozókra, fogadásokra és vacsorákra jár és fontos dolgokat hall, amelyek alapján szakterületén elemzéseket készíthet.

Egy ilyen elemzés akkor jó, ha megnyeri a nagykövet tetszését, de természetesen nem annyira jó, mintha azt a nagykövet maga írta volna.Annak persze csekély az esélye, hogy a budapesti főnökök elolvassák, de azért erre is van példa. Tapasztalt diplomaták pontosan tudják, hogy mi tetszik majd a nagykövetnek és mit olvasnának szívesen a budapesti főnökök, tehát nem okvetlenül azt írják le, amit hallottak vagy netán gondolnak, hanem azt, amit a főnökök olvasni szeretnének, de olyan ravasz megfogalmazásban, hogy abban elrejtsék az igazság magvát. Bevett sablonok az ellentétpárok, az egyrészt-másrészt fordulat, a várható, elképzelhető sejthető, gyanítható, előrelátható szavak használata. A főnökök persze tudják, hogy egyes diplomaták az ő kedvükben szeretnének járni, és a diplomaták is tudják, hogy a főnökök is tudják, hogy ők is tudják.

         Természetesen senki sem várja el a diplomatától, hogy a jövőbe lásson, óvakodni kell a jóslatoktól is, mert ezek könnyen tévútra vihetik a budapesti döntéshozókat.  Kérdés, persze, hogy mennyire vagyunk merészek és vállaljuk a felelősséget a saját véleményünkért. Én mindig hajlamos voltam keményen fogalmazni, nagyköveteim azonban rendszeresen puhítottak a szövegen.

A diplomata akkor végzi jól a munkáját, ha be tud ágyazódni a fogadó ország társadalmi és politikai életébe. Engem már a középiskolában azzal vádoltak, hogy szeretek a társaság középpontjába kerülni, és pontosan ez az az erény, ami a diplomáciában – persze, mértékkel – hasznos. Szeretek emberekkel beszélgetni, van bennem mersz és elszántság, hogy akármilyen magasrangú politikust megszólítsak, és úgy vélem, ezekből a próbálkozásaimból sikereket is értem el. Szerencsém volt az angol nyelvvel, amelyet nem magyar iskolában, hanem Indiában tanultam meg, nem a nyelvtani szabályokkal gyötrődtem, hanem könnyedén használtam, mintha magyarul beszélnék. Munkatársaimat is arra ösztönöztem, hogy ne a nyelvtanra figyeljenek, és az sem baj, ha hibákat követnek el, hiszen az idegen nyelv használatának legfontosabb eleme a kommunikáció fenntartása.

De tagadhatatlan: a diplomata sokat jár fogadásokra és sok közös étkezésen vesz részt, cserében viszont fogadásokat és étkezéseket kell szerveznie. A nagyszabású fogadások ideje a kommunikáció felgyorsulásával és a diplomáciai élet nyíltsága következtében lejárt, manapság a legtöbben úgy vélik, hogy a ráfordított pénz és a befektetett munka nem arányos az ilyen alkalmakon aratott sikerekkel. Az efféle rendezvényeket hosszú előkészületek előzik meg, amelyek összefogása általában a nagykövet, vagy az EB feladata még azokban az esetekben is, ha a misszión esetleg dolgozik protokolláris feladatokkal megbízott diplomata. A vendéglista összeállításánál fontos szempont, hogy ne legyenek sokan, de ne legyenek kevesen se, legyenek ott fontos kapcsolataink, ügyesen szervezzük meg az ételek és italok felszolgálását (a missziók többségén a hivatalsegédek, vagy helyi alkalmazottak szolgálnak fel), a kínálat ne legyen hivalkodó, de ne legyünk azért zsugoriak sem. A vacsorák szervezésénél ügyelni kell a helyi étkezési szokásokra: a britek például délben szeretik a levest, este azonban ez már nem illik a menübe, az indiaiak szívesebben mennek vacsorázni, mint ebédelni, általában késnek, ezt azonban a háziaknak nem illik szóvátenni. A hosszú italozást és magropogtatást követő étkezés közben vidáman szellentenek és böffentenek, az utolsó fogást követően pedig szinte azonnal távoznak. Kínában az ebéd időpontja pontosan dél, a vacsoráé este hat óra.